Azt mondják, ha tudod, mit akarsz, úgy könnyű. Ebben biztosan van igazság. De mi a másik oldalt is megtapasztaltuk: ha tudod, mit akarsz, nehéz engedni belőle.
Biztosan sokan megpróbálkoztatok már azzal, hogy egy ceruzával a kezetekben lerajzoljátok álmaitok otthonát. Persze, hogy mi is nekifutottunk – pedig a rajztehetségem valahol a pálcikaember „magasságában” megrekedt. De ez más, mondogattam magamnak. Itt csak négyzeteket meg téglalapokat kell egymás mellé tenni, és eldönteni, melyik lesz a fürdő és melyik a gardrób.
Valóban más, de semmivel sem könnyebb. Merthogy egy alaprajznál a méretekkel és az arányokkal kell tisztában lenned, meg azzal, hogy mit teszel egymás mellé, és mi az, amit semmi esetre se „szomszédosíts”. És akkor ott vannak még a korlátok, amibe elég hamar belefutsz. Mert bármennyire is próbálod kreatívan megfogni a dolgot, érzed, hogy ebben ennél biztosan több van. Na, ezért kell ezt egy szakemberre bízni.
És szerencsére a mi jó szakemberünk első és legfontosabb alapszabálya, hogy a megbízó ne rajzolgasson, mert az az építész feladata. (Miután pironkodva beismertük, hogy mi azért csak-csak megpróbáltunk, gyorsan el is fogadtuk ezt a regulát.) Viszont ahhoz, hogy ő rajzolni tudjon, kell neki egy rövid összefoglaló arról, amit mi elképzeltünk. Azaz beszélni (pontosabban írni) kell. A férjem az előbbiben verhetetlen, én pedig az utóbbit gyakorlom előszeretettel, úgyhogy ez a szerepleosztás nagyon kedvemre való volt. Leírtuk...
Leírtuk, hogy szeretnénk egy hatalmas nappalit, teraszkapcsolattal és amerikai konyhával, kilátással a telkünk mögött elterülő Pilisre. Három gyerekszobát, lehetőleg egymás mellé. Kettőt ugyanis szeretnénk egybenyitni, hogy legyen egy játszóközpont, ami a gyerekek közös birodalma lehet évekig. Ahogy aztán majd privát szférára tartanak igényt, egy fallal könnyen és gyorsan biztosíthatjuk ezt nekik. Aztán szeretnénk egy külön szülői zónát, saját fürdővel és gardróbbal, lehetőleg szeparáltan a gyerekövezettől – mindenkinek így lesz a legjobb. És amit a legfontosabbnak tartottunk: ez a három zóna – a gyerekeké, a szülői és a nappali-konyha alkotta közösségi rész – kellően különüljön el egymástól. És akkor ott voltak még a szokásos helyiségek: mosókonyha, kamra, vendégszoba (a távolról érkező családtagoknak) és plusz egy fürdő – mert nagycsaládból jövök, így tapasztalatból tudom, hogy nem elég egy vizesblokk.
Ezen a ponton muszáj kitérnem egy neuralgikus kérdésre. Az emeletes vs. földszinten dilemmára. Eredetileg én kardoskodtam előbbi, a férjem pedig utóbbi mellett. Számomra ugyanis az első pillanattól fogva talán a legfontosabb szempont, hogy elkülönítsük egymástól a „hangos” és a „csendes” részeket a házon belül. Márpedig ennek az egyik legjobb módja, hogy külön szintre tesszük őket. A földszinten marad a szülői háló egy fürdővel és a nappali-konyha kettőssel, míg az emeletet megnyerik maguknak a gyerekek. Ezzel szemben állt a párom – és az építész – azon érve, mely szerint elég nagy a telek ahhoz, hogy az általunk megálmodott, közel 160 nm-ben megvalósítható dolgok egy szinten is elférjenek. (És itt teszem hozzá, hogy szakmai szempontból vizsgálva és az általunk belőtt „igényes és különleges, de nem luxus” kategóriában gondolkodva nagyon hasonló nagyságrendekben mozog a két megoldás kivitelezése.)
Úgyhogy a mi készséges építészünk két irányban kezdett el tervezgetni. Letett elénk egy emeletes verziót és egy földszinteset is. (Utóbbinál egyébként elképesztő zsenialitással a belső szeparálást egy pációval oldotta meg, amibe azonnal beleszerettünk.) Én pedig megpróbáltam elképzeli magunkat egyikben is, másikban is. De az emeletes verziónál valami nem működött.
Mert a lépcső nem egy bababarát elem a házon belül. Márpedig ha a földszinten csak a szülői hálónak adunk helyet, a kisbabával szükségszerűen lépcsőzni kell. Majd ugrottam egyet az időben, és hirtelen egy totyogó 2 évest láttam magam előtt, ahogy egy óvatlan pillanatban megpróbál egyedül nekivágni a fokoknak. Nem, ennyit ez nem ér!
Egy kedves ismerősünk mondta még a legelején, hogy úgysem tudunk olyan házat építeni, ami most is, és 25 év múlva is hibátlanul kiszolgálja az igényeinket – pláne, hogy azt sem tudjuk, mi lesz velünk negyed évszázaddal később. Abban gondolkodjunk, amit a közeljövőben biztosnak látunk, és ahhoz alkossunk magunknak életteret. Márpedig nálunk ebben a közeljövőben kisbabák, majd jó pár évig gyerekek szerepelnek, akikkel (talán még) nem olyan nehéz felnőttként egy szinten osztozkodni. Úgyhogy maradtunk a földszintes háznál. És itt kezdtük el megkötni a magunk – néhol fájdalmas – kompromisszumait.
