Avagy hogyan találtuk meg azt az embert, aki segített tervekbe önteni mindazt, amit megálmodunk magunknak.

Elhatároztuk, kerestünk, megtaláltuk. Így leírva – és visszapörgetve – nem is tűnik olyan vészes feladatnak a telekvásárlás. Persze ehhez nem márt tisztában lenni azzal, hogy mit is keresünk pontosan, hiszen ennek hiányában könnyen elveszhetünk a lehetőségek sűrűjében – akárcsak egy egyszerű cipővásárlásnál. Eddig a pontig tehát úgy adták magukat a dolgok, következett az egyik lépés a másikból. Elhatároztuk, hogy építkezünk, és hoppsz, máris a kezünkben volt a földhivatali értesítő arról, hogy a telek a nevünkön van.

Ezzel együtt az óra is elkezdett ketyegni a fejünk felett, hiszen éltünk a törvény adta lehetőséggel, és illetékmentességet kértünk a telekvásárlás után, vállalva, hogy 4 éven belül beépítjük (értsd. használatbavételi engedéllyel rendelkező családi házat húzunk fel rá.) A 4 éves tervünkbe ez maximálisan belefért – papíron. De hát soha nem tudhatod, ugye, milyen akadályokat gördít eléd a sors. Meg úgy amúgy is: bármilyen ártalmatlan is egy homokóra, ha a NAV tartja rajta a szemét, egy csapásra elveszíti minden báját.

Meg hát ugye ott vannak a napi hírek az építkezési bummról, a szakemberhiányról meg a tégláról, ami akár hosszú hónapokat is várathat magára. Hiába tettük meg tehát az első nagy lépést, nincs idő megpihenni, menni kell tovább.

Ehhez pedig kellett egy tervező. Valaki, akire rá merjük bízni magunkat. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember orvoshoz vagy autószerelőhöz megy. A túloldalon van minden fontos tudás, te csak azzal vagy tisztában, mit szeretnél (egészséget, működő autót, élhető otthont). De hogy ehhez hogyan lehetne a legközelebb kerülni? Erre várjuk a választ. Valakitől, akinek nyugodt szívvel el is hisszük azt.

Volt egy kósza kísérletünk az „építész kerestetik” projektben. Felkerestünk egy vidéki (értsd Csongrád megyei) szakembert, hogy lenne itt egy telek (értsd. Komárom-Esztergom megyében), amire házat kellene húzni. Hogy miért mentünk ilyen messze? Egyrészt ismerős ismerőse volt, ami nálunk – ezt már tudjuk ­– sokat számít. Másrészt van az a (vidékiekben élő) meggyőződés, hogy minél messzebb kerülsz a fővárostól, annál kedvesebbek, megbízhatóbbak, közvetlenebbek az emberek. Mi pedig, szívünk egyik felében örök „nem pestiként” hajlamosak vagyunk néha hinni ebben. Úgyhogy leutaztunk, bekopogtunk, átbeszéltünk. De nem éreztük az a pluszt, amire mindketten vágytunk. Nem volt kémia, sem kölcsönös szimpátia, de még igazán egy hullámhossz sem.

Jött hát az újabb újratervezés.

Új nézőpontból közelítettük a kérdést: tervezze olyan a házunkat, aki – a telekről nézve – helyi, vagy legalábbis a környéken él és dolgozik. Mert ez azt jelenti, hogy ismeri a térség adottságait (geodézia és talajmechanika – két új, de hasznos szó a szótáramban), az építési szabályokat, ne adj isten még a környékbeli kivitelezőket is. És akár hiszitek, akár nem, lett ilyen. És nemcsak, hogy lett, még passzoltunk is egymáshoz. Egy fiatal, határozott, de rendkívül segítőkész pasit láttunk meg benne az első személyes találkozás alkalmával, aki ki meri mondani egy ötletre, hogy hülyeség, és segít tovább vinni egy másikat, ha át benne fantáziát (és rációt). Márpedig nekünk pont erre volt szükségünk.

Mert elképzeléseink voltak a házról, de messze nem éreztük, hogy hol vannak a realitás határai. De végre találtunk valakit, akitől bátran kérdezhetünk (tűnjön az bármekkora butaságnak is), és aki segít irányba állítani a terveinket.