.... pedig még bele sem vágtunk.
.... pedig még bele sem vágtunk.
Az előző bejegyzésben meséltem el nektek, hogy – a magam részéről fájdalmas kompromisszumként megélve – hogyan jutottunk el az emeletes változattól a földszintes verzióig. Az alkudozások sora azonban itt még messze nem ért véget...
Azt mondják, ha tudod, mit akarsz, úgy könnyű. Ebben biztosan van igazság. De mi a másik oldalt is megtapasztaltuk: ha tudod, mit akarsz, nehéz engedni belőle.
Avagy hogyan találtuk meg azt az embert, aki segített tervekbe önteni mindazt, amit megálmodunk magunknak.
Érdekes dolog az idő. Amíg nem találtad meg, amire vágysz, úgy érzed, vánszorog, amint viszont kiszemelted magadnak, hirtelen rohamtempóra kapcsol, miközben te próbálsz versenyt futni vele, nehogy elhappolják előled azt a bizonyos áhított dolgot.
Oké, építkezünk. Eddig viszonylag egyszerűen eljutottunk. De a következő „szint” azonnal törlesztett a nagy egésszel szemben. El kellett ugyanis döntenünk, hogy hol húzzuk fel az otthonnak szánt házat – vagy fogalmazhatnék úgy is, hol szeretnénk leélni az előttünk álló évtizedeket. Ez pedig nem is olyan egyszerű. Persze, hogy nem az.
Nincs benne semmi meseszerű túlzás, egyszerre mondtuk ki ezt a férjemmel: építkezünk. Pedig ha a jövőnkért aggódó családra, az ismerősök pórul járt ismerőseire vagy az árakat kíméletlenül felfelé hajtó lakáspiaci trendekre hallgatunk, nem biztos, hogy ez az észszerű döntés. De nálunk ennél több – és számunkra fontosabb – tényező esett latba.