Nincs benne semmi meseszerű túlzás, egyszerre mondtuk ki ezt a férjemmel: építkezünk. Pedig ha a jövőnkért aggódó családra, az ismerősök pórul járt ismerőseire vagy az árakat kíméletlenül felfelé hajtó lakáspiaci trendekre hallgatunk, nem biztos, hogy ez az észszerű döntés. De nálunk ennél több – és számunkra fontosabb – tényező esett latba.

Legerősebben az, hogy mindig is családi házban képzeltük el a jövőnket. Már az egymás előtti életünkben is, együtt meg aztán pláne. Olyanban, ahol mindenkinek jut elég hely, aminek kellően tágas nappalijából csoda szép kilátás nyílik a ház mögötti zöldre, és aminek elég nagy udvara van kettő vagy három (ez még nem eldöntött) kutyus számára. Márpedig ha ilyen konkrét elképzelései vannak az embernek, és azok ennyire egybevágnak élete párjának terveivel, nehéz azokat elengedni. Mi sem tudtuk, úgyhogy építkezünk. (Még akkor is veszek egy nagy levegőt, amikor csak leírom ezt.)

Persze igyekeztünk minél racionálisabban körül járni a kérdést, mielőtt kimondtuk a végső igent (egyszerre, ugye) – már csak saját lelkiismeretünk megnyugtatása érdekében is. Tudjuk egyáltalán, mibe vágjuk a fejszénket? Igen. Vagy leginkább csak tudni véljük. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy egy családi ház felépítése rengeteg időt és energiát igényel, kompromisszumból pedig talán még ennél is többet. Nem ringatjuk magunkat naivan abba a hitbe, hogy majd mi megmutatjuk. Nem fogjuk. A bicskánk beletörik majd egyszer, kétszer, talán háromszor is. De ezzel a rizikóval is vállaljuk. Márpedig hiszem, hogy ez – értsd: realitásérzék – szükséges, de persze semmiképp sem elégséges összetevő életünk egyik egy komolyabb projektjéhez.

De persze vannak itt rajtunk kívül álló tényezők is, melyek leginkább mosolygós, fűt-fát ígérő, de igazából tisztességtelen kivitelezők formáját öltik. Ki ne ismerne olyat, akinek a szomszédja, rokona, egyetemi jóbarátja járt már pórul így? Mi is ismerünk. Nem is egyet. Ez sajnos kódolva van a mai magyar valóságba. Nem tehetsz mást, mint az átlagosnál is nagyobb éberséggel és alapvető gyanúval állsz mindenhez és mindenkihez. Erre figyelmeztetjük is magunkat rendszeresen. És a legkisebb részletektől kezdve igyekszünk személyes ismertségre épülő kapcsolatokat használni – így lett tervezőnk is, de erről majd később –, mert hisszük, hogy ez is működhet egyfajta biztosítékként.

Elhatározás, energia, bátorság és éberség – ezek tehát adottak. Mi kellhet még? (Álszent a kérdés...) Igen, a piszkos anyagiak. Ha az ember otthont akar teremteni, sorra veszi a szóba jöhető alternatívákat – beárazva azokat. Esetünkben ez háromra – de valójában kettőre – szűkült. A kulcsrakész családi ház vásárlásását alapjaiban vetettük el, több okból is. Az első a gyanú (ami ugye nálunk alapvetés): ha nem követhettük végig a folyamatokat, nehezen hisszük el, hogy olyan minőségben készült el az életünk otthonának szánt ház, ami a papírokon szerepel. Nekünk kell a kontroll (legalábbis annak érzete). Ráadásul kész kertes házak leginkább ikerházat jelentenek ma a piacon, márpedig nem szeretnénk ilyen közel tudni magunkhoz a szomszédokat (nem a semmiért hagyjuk magunk mögött azt a jó társasházi életet). Maradt tehát a „használtat venni vs. újat építeni” dilemma.

És itt jön be a matek is. Mert ugye előbbi olcsóbb. Legalábbis elsőre. De ha hozzávesszük a – megkerülhetetlen – állami támogatást, ami egészen más nagyságrendet képvisel új lakás esetében, akkor már nem biztos. Meg ugye a régit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni kell, és akkor még mindig nem feltétlenül olyan, mint amilyennek megálmodtuk (hiába költöttünk rá vagyonokat). 

Biztosan lehet érvelni ennek a fordítottja mellett is. Mi mégis innen nézzük a dolgokat. És nagy súlyt adunk annak a valaminek, amit úgy hívnak álmok. Luxus? Lehet. Megvalósítható? Hiszünk benne, hogy igen. Úgyhogy belevágunk. Kiürítjük a zsebeinket, feltörjük a malacperselyt, élünk az állam adta lehetőségekkel, és megnyitunk minden csapot, ami a Fundamenta lakástakarékpénztári megtakarításainktól indul. A nulláról indulva felépítjük családi házukat, tudván, hogy biztosan nem lesz tökéletes. De az első téglától az utolsóig a miénk lesz. És ezért szeretjük majd.

Ebben a blogban megosztom veletek építkezésünk történetét. Lépésről lépésre, a kisebb-nagyobb döntésektől a kompromisszumokon (és vitákon) át a hibákig és problémákig. Őszintén! Mert ahogy mi tanulunk a történtekből menet közben, úgy okulhattok ti is a mi példánkból – remélhetőleg még időben.

Kép forrása: Europress